Purit sütök. Senecát olvasok

Purit sütök. Senecát olvasok

2020. 03. 25., sze - 11:02
0 hozzászólás

A napokban sokat gondolok nagyapámra, aki hat évet ült börtönben Ceausescu alatt, ennek nagyrészét abban a tudatban, hogy életfogytiglant kapott...

Karanténnapló

Karanténnapló

Karanténnapló Sevillából 3.

9. nap

Van ez a felhatalmazási törvény, ami most megosztja a magyarokat otthon. Látom, hogy sokan félnek tőle. Spanyolországban másodjára hoztak ilyen törvényt. Itt nem félnek. Demokráciák közötti különbség. Van, amelyikben lehet bízni és van amelyikben nem.

Nem értek a szükségállapotok jogalkotásához, de van orrom. Amolyan lelki orr - ha létezhet lelki szem, létezhet lelki orr is - és valami azért bűzlik, nem nagyon, csak enyhén átillan a masírozó katonák között, akik annak ellenére jönnek-mennek, hogy még nincs kijárási tilalom és átérződik az emberek félelmén és bizalmatlanságán.

10. nap

Purit sütök. Senecát olvasok (újra). Az elsőt azért, mert az andalúz lakások többségéhez hasonlóan, nincs sütőnk, így nem tudok olyan instakész kenyércsodákat alkotni, amiket ismerőseim falán látok. A puri most olyan, mint Hamvas Béla rántott levese, “mindennemű feszültség nélkül való étel”. Millenáris nyelvre fordítva: csak semmi “fancy”.

A másodikat azért, mert ideje perspektívát váltani, hogy a 15 nappal meghosszabított kijárási tilalmat bírni lehessen. Gondoltam, mielőtt a relativizálással próbálkoznék, - bár a napokban sokat gondolok nagyapámra, aki hat évet ült börtönben Ceausescu alatt, ennek nagyrészét abban a tudatban, hogy életfogytiglant kapott -  megpróbálom (újra) befogadni a sztoicizmust. (Annak ellenére, vagy azzal együtt, hogy Seneca majd minden levelén átüt a római polgár, s időnként, a római férfi polgár, privilégiuma. De nem számít, mert olvasó nőként én is megtanultam a régi klasszikusokat, a Bibliát, vagy a forradalmak testvériségének jelszavait az újlatin nyelvekben, az “akkor még nem tudták, hogy a nő is ember, de így és így értették, és te így és így értsd a te életedre” szemüvegén keresztül értelmezni. Mint a feketék, amikor azt olvassák, hogy valami bőrszínű és tudják, hogy a rózsaszínkés pasztel árnyalatot és nem a kávébarnát értik alatta.)

11. nap

Színes függőnykarikákat halászunk a fiammal egy cipőkanál kampós végével a felfújható gyerekmedencéből. Nincs benne víz, mert a tíz négyzetméteres szobácskában van felállítva, közvetlenül a strandsátor mellett. Igen, kicsit talán kétségbeestünk itt a neten terjedő mindenféle elmés ötlet láttán, hogyan köss le egy gyereket. (Mely ötletek szinte mind nagyobb gyerekeknek szólnak, vagy feltételezik, hogy kijárási tilalom alatt és a csőd szélén is hozzájutok mindenféle kreatív biszbaszhoz, vagy, hogy van egy hosszú folyosó vagy tágas nappali és a szülő nem kell a laptopja mellől a pénze után fusson.)

Ugyanakkor a mellkasomon ül egy gondolat és egyre nehezebbé válik. A fiam élete most, még ha pici térben és nehéz időszakban is, azért biztonságban és szeretetben zajlik. Vannak gyerekek, akikről nem hallani, akiknek az otthon szorongás, vagy egyenesen életveszély. Vagy egyszerűen csak nincs egy számítógép, ahonnan részt tudnának venni a távoktatásban. Vagy mindez együtt.

Nem vágyom emberek közé. Úgy értem, elsősorban nem erre vágyom. A játszótérre vágyom. Meg vissza Barcelonába, de ha csak egyet választhatok, akkor a random játszóteret választom. Amióta ebben az andalúz kisvárosban élünk, az életünk jó ideje monoton körökben telik: bölcsi, kávé, home office, bölcsi, home office, bolt, játszótér, altatás és suttogva sörözés a patioban sok egyéb között terveket szőve, hiszen ittlétünk csupán ideiglenes állapot. Még a lakást se rendeztük be, a patioban pedig egyetlen növény, egy csálé fügefa csemete, amit még Portugáliában vettünk, töri meg az ürességet. (És mit sem törődve az emberek ismert világának végével, sorra teremnek rajta a gyümölcsök.)

Itt ragadtunk, a körkörösen múló időben és egy olyan térben, ahol nem vagyunk otthon. És a körökből most kivágtak mindent, ami nem home office, vagy patio. Ezért, már nem a barcelonai udvarunk gyakori vermutos tapas vacsorái után vágyom, hanem a játszótérre, arra, hogy lássam Albertet önfeledten, koszosan kacagni a szabadban.

Meditálnék, de, amikor erre lehetőség adódik (értsd, alszik a gyerek), belealszom én is, mintha az agyam segíteni próbálna abban, hogy a masszává sűrűsödött idő jobban csússzon. Meditáció nélkül is a jelenbe kényszerültünk. Nincs hosszútáv, csak a mai nap. Napról napra, haladunk az időben és egyre boldogabbak az esték, egy újabb strigula a cella falán, egyre közelebb érünk a naphoz, amikor bezárom ezt a naplót, és a gyerekemmel és a férjemmel kézenfogva kiléphetünk az ajtón, ahol reményeink szerint, világunk javított kiadása és a nemnövekedés gazdasága fogad.

Sevilla, 2020. március 24.